Ott voltunk a főtéri autizmus napi kiállításon

 Voltunk mi is az autizmus napi kiállításon a tatabányai Fő téren!!!:

 

31. évfordulómra

Itt a 31. születésnapom. Nem tudom, mennyire lesz boldog, de reméljük a legjobbakat!!!! Torta helyett csokis puffasztott rizs tallérok/érmék, amit ma vett/szerzett nekem anya, mert tortából nincs minden mentes, és anya sem tud olyat sütni, ami biztos jó, tuti nem lesz elrontva, és finom is!!!

ÉLJEN A "DIÉTA"!!!

Olyan rozoga gépezet vagyok, mint anyám laptopja

Többször említettem már, hogy milyen rozoga gépezetként működök. Hát most találtam egy „testvérkét”, ami még nálam is rozogább. Ez pedig az anyám laptopja. Kb. 13 éves, ami laptopéletben mérve matuzsálemi kor. És mint ilyen vénséges vén szerkezet, sajnos nem is működik jól. Produkál minden olyan problémát, amelyet el lehet képzelni egy laptop hibás működésében. Már mindenféle javítgatási ötletet kipróbáltunk, de sajnos semmi sem tett benne csodát.

Anyám nagyon el van emiatt keseredve, mert egyetlen kapcsolata a külvilággal ez a laptop. Jó megoldás lehetne venni egy másikat, de ez nálunk kizárólag vicc lehet, mert reményünk sincs rá, hogy egyszer sikerülne lecserélni egy fiatalabb verzióra. Pedig a mai világban az, hogy az embernek legyen egy laptopja, nem olyan luxus, mint mondjuk a 90-es években, hiszen mindent online kell intézni, mindenhonnan azt halljuk, hogy „nézz utána a neten”, „foglalj időpontot a neten” stb. stb. Igen ám, de mind ehhez kell egy gép. Meg egyébként is rengeteg informálódási lehetőség csak a neten van, anyám is nagy magányában, főleg most a vírus időszakban, a laptopjával tudna „beszélgetni”. De ha nem működik, ha csak idegesíti a rossz működés, akkor csak a kárára van.

Mint már említettem párszor, szerintem egy nagyon fura fantáziájú író írja rólam a történetet és velem együtt anyámét is, jó lenne, ha már befejezné ezt a sok hülyeséget, amiket összeirkál rólunk (és bekerülünk az igazi, abszolút, tényleges valóságba), vagy pedig jobb irányba kanyarítaná a történetünket. Mert ez az irány nagyon gáz és egyre reménytelenebb.

Helló író! Térjél már magadhoz !!!!!!

A könyvsorozat sajnos folytatódik erről a világról

Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy az életünk jobbra forduljon, hogy tudjunk érvényesülni a mostani történelmi világban. Mindketten, én és anya, mostanra már szinte teljesen elveszítettük a reményünket arra, hogy az életünk kicsit jobbá váljon. Annyi mindent megtettünk már és továbbra is szeretnénk mindent megtenni magunkért, de egyre nehezebben szánjuk rá magunkat. Azt is megmondom, hogy miért van ez így. Hát kérem azért, mert hiába teszünk bármit, semminek nincs eredménye az életünkben. Olyan marad minden, mint amilyen volt, nem mozdul sehová, ami minket meg nagyon frusztrál és elveszi minden kezdeményező kedvünket.

Mindketten az autizmusomat nem tragédiaként éljük meg, hanem elfogadjuk, hogy ez van és ezzel együtt szeretnénk jutni valahová. Ennek érdekében minden megmozduláshoz adjuk magunkat, részt veszünk mindenben, amely az autizmus szélesebb körben való elfogadásához kell. Anyám még egy könyvet is írt: A mi autizmusunk címmel. A címében is benne van, hogy a mi saját autizmusunkról írta, viszonyunkat az autizmushoz. Ez a könyv többeknek segítségként szolgált az autizmus megértésében, vagy feldolgozásában, sajnos azonban nem hozta meg azt a várt eredményt, amelyet kellett volna neki. Nem tudjuk, hogy miért. Bár egy nagy könyvkiadó szakembere azt mondta, hogy túlságosan személyes, már-már intim és hogy ezt nem keresik az olvasók, ezért nem jelentetné meg. Ezen a véleményen is elgondolkodtunk, hiszen a saját életünkről szóló történet hogyan lehetne nem személyes? Szerintünk könyvet írni az életünkről csak úgy érdemes, ha az igazat írjuk le. Nem vagyunk mi Andersen, vagy a Grimm testvérek, netán J.K. Rowling, hogy meséljünk, vagy hogy fikciókat írjunk.

Anyám még nemrég úgy gondolta, hogy megírja a folytatását a könyvnek úgy, hogy a mostanit is átdolgozza. Azonban ezek miatt a sikertelenségek miatt anyám most már úgy gondolja, hogy a folytatáshoz összegyűjtött jegyzeteket kidobja a francba, aztán élünk, mint egy szobanövény, hiszen tök felesleges bármit is tenni, úgysem történik semmi változás az életünkben.

Én azt gondolom, hogy nem kellene kidobni a jegyzeteket, lehetne még ezeket használni, meg kellene írni a folytatást, de ehhez anyámnak kellene egy segítség. Egyedül sajna nem tudja megcsinálni.

Őt is és engem is valami akadályoz a kreativitásunkban (lehet, hogy a teljes magányunk/elszigeteltségünk?). Szóval, kellene neki egy szerkesztő, aki segít összerakni azt a rengeteg anyagot, leírni azt a sok-sok tapasztalatot és érzést, amelyet anyám nagyon boldogan megosztana az emberekkel.

Már többször említettem azt a bizonyos írót, aki vélhetőleg írja a könyvsorozatot az életünkről, de egyre inkább haragszom rá, mert úgy tűnik nagyon ráér, hogy ennyi hülyeséget írjon rólunk és ennyire félre vigye életünk cselekményét.

Helló te író, ébredj fel már és normális életet írj rólunk, vagy jelentsd be a végét a sorozatnak az abszolút, igazi, tényleges való világban, mert ezt már nagyon unjuk!!!!