Kedvtelen ötletek

 Már anya is kezdi úgy érezni saját magát, ahogyan én saját magamat évtizedek óta egyre jobban.

Azt, hogy rengeteg ötlete lenne arra, mit kellene csinálnia, de egyszerűen fogy a kedve hozzá, vagy már nincs is neki.

Már nem tudjuk, hogy ezek mik lehetnek nálunk, mert egyre elviselhetetlenebbé teszi számunkra a világot, és az életünket, és egyre nagyobb szenvedést okoznak nekünk.

Már csak túlélünk mind ketten ebben a világban, amiben most élünk.

Mikor hallja meg a rólam szóló könyvsorozat írója a segélykiáltásunkat, hogy befejezze a történetemet, és végre bekerüljünk az igazi valóságba.

Ennek örülnénk a legjobban, mert már egyre nagyobb fájdalmat okoz nekem, ahogy tovább szövi a történetemet.

Egyre jobban öregszünk, talán én jobban is. Egyre több a szenny a TV-ben (főképp Főműsoridőben), és mindenhol máshol is, de hát nincs más mit nézni.

Nem tudom, hogyan legyen tovább az életem. Már alig bírjuk ezt a világnak nevezett szemétdombot.

Én a hisztis .....!!!!

 Sokszor kaptam életem során, hogy "csak hisztizek", amikor problémáim vannak, és nem értik meg.

Először az óvodában (amiről már írtam, hogy az egyetlen autista óvoda volt abban az időben), aztán az iskolában utaltak rá (akár burkoltan is), majd egy közösségben, azután egy lakóotthonban, végül egy közeli nagyobb városban elhelyezkedő munkahelyen éreztették ezt velem, hogy csak hisztik a problémáim.

Mindezt azért, mert nem tudták, talán még nem is akarták megérteni, mik zajlanak bennem, mert az emberek az autizmus jelenlétét figyelmen kívül hagyják. Egy autistától is azt várják, hogy tegye félre az autizmusát bizonyos helyzetekben (lehetőleg állandóan). Az autizmus nem egy kifogás, az a személyiség része, nem lehet ki-be kapcsolgatni sőt, az autizmus uralkodik az emberen. Valami alattvalónak voltam kezelve, nem pedig partnerként (valamennyire, valamilyen megfelelő formában).

Nem tudom, hogy kerülök-e az életem során olyan helyre, ahol megértően, partnerként szeretnek, és akarnak tanítani, foglalkozni velem.

Nem tudom, hogy édesanyámon, és még 1-2 emberen kívül lesz-e valaki, aki megért engem.

(Egyáltalán) Nincs (semmi) kedvem az e világi élethez...!!!

 Nincs semmi kedvem az élethez. Egyáltalán nincs.

Kedvtelenül telnek napjaim, (már) semmi nem is érdekel, amit ez a kitalált világ tud nyújtani, amiben most élünk, mert nem lehet valóságos, ami ennyire rossz, ahol ennyi nehézség, lehetetlenség van, ahol ennyi rossz dolog történik, és szinte semmi lehetőség az előrehaladásra.

Egyre inkább arra vágyom, hogy bekerüljek Az Igazi Valóságba, ami sokkal jobb, sokkal igazságosabb, mint ez. Már csak az ebben való hit tartja bennem a lelket, enélkül sokkal mélyebb depresszióban, és félelemben kellene élnem/élnék.

Gyűlölöm ezt a (kitalált) világot(, amiben most élünk). Már nincs miért pazarolni semmi energiát belé. Mert hogy kell lennie másik világnak, ami élhetőbb, jobb, igazságosabb, békésebb, szeretetteljesebb, megértőbb. empatikusabb, sok lehetőséggel, és bár nem tökéletes, de sokkal kevesebb rossz van benne.

(Vajon) Alkalmas vagyok a közösségre?!

 Nem tudom, mennyire lesz nekem bármilyen hely megfelelő!!

Nem biztos, hogy úgy tudok alkalmazkodni, hogy ne érezzem azt, hogy megvezethető birkaként kezelnek közben.

Nem tudom, hogy hogyan kérdezzek anélkül, hogy bárkinek is a lelkét megsértsem. Hogyan használjam jó célokra a gyermeki kíváncsiságomat.

Hogyan értessem meg emberekkel, hogy egy intelligens autista vagyok, akivel lehet beszélni, és ne mindenben a fejem felett döntsenek (volt már ilyen élményem közösségben).

Mit tegyek, hogy kellő empátiával, megértéssel, szeretettel forduljanak hozzám.

Hogy csináljam, hogy ne tegyem még véletlenül se pokollá a saját életemet egy ilyen helyen.

Anya azt mondta, hogy egyszer be kell költöznöm valahova, mert nem sokáig fogja bírni az idegzetem által generált dolgokat.

Nem tudom, mi legyen az életemmel.