(Vajon) Alkalmas vagyok a közösségre?!

 Nem tudom, mennyire lesz nekem bármilyen hely megfelelő!!

Nem biztos, hogy úgy tudok alkalmazkodni, hogy ne érezzem azt, hogy megvezethető birkaként kezelnek közben.

Nem tudom, hogy hogyan kérdezzek anélkül, hogy bárkinek is a lelkét megsértsem. Hogyan használjam jó célokra a gyermeki kíváncsiságomat.

Hogyan értessem meg emberekkel, hogy egy intelligens autista vagyok, akivel lehet beszélni, és ne mindenben a fejem felett döntsenek (volt már ilyen élményem közösségben).

Mit tegyek, hogy kellő empátiával, megértéssel, szeretettel forduljanak hozzám.

Hogy csináljam, hogy ne tegyem még véletlenül se pokollá a saját életemet egy ilyen helyen.

Anya azt mondta, hogy egyszer be kell költöznöm valahova, mert nem sokáig fogja bírni az idegzetem által generált dolgokat.

Nem tudom, mi legyen az életemmel.

Ahogy érzem a kényszeres dolgaimat, de nem értik meg...:

 Vannak olyan emberek, akik nem értik, hogy mi a kényszeresség/kényszerbetegség.

Értetlenül néznek, amikor közlöm, hogy ezt vagy azt muszáj megtennem, mert az idegeim ezt várják el tőlem.

Ha pl. el kell menni valahová, az nálam nem olyan egyszerű, hogy csak fogom magam és már megyek is, főleg hosszabb időre és nagyobb távolságra a biztonságot nyújtó otthonomtól.

Amikor valahová (rövidebb távra, pl. orvoshoz) elmegyek, akkor a hazajövetel után sem egyszerűen csak átöltözök és kész, hanem végig kell csinálnom egy procedúrát.

Nekem van egy forgatókönyvem, amely szerint élek, ami kiterjed az időbeosztásomra (melyik órában mit csinálok) és kiterjed a tevékenységeim sorrendjére is.

Ezt felborítani egy váratlan=a forgatókönyvben nem szereplő dolog miatt nem lehet, mert akkor nagyon frusztrált leszek.

A kényszeres tevékenységet nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, sajnos nincs rajta kapcsoló. De valamennyi időre félretenni sem lehet.

A kényszeresség csökkentésében csak akkor tudok előrelépni, ha otthon biztonságban, saját tempómban dolgozok rajta. Mert igenis dolgozok azon, hogy minél kevesebb legyen a kényszerem (már nagyon-nagyon sokat sikerült is elhagynom). Persze ezt mások ugye nem látják, hiszen nincsenek itt velünk. Itt csak mi vagyunk ketten anyával, mi küzdünk ezzel, rajtunk kívül ezt senki sem tudja.

PÁNIK!!!!!!!!

 Sokszor van, amikor kiesik a kezemből egy szem kölesgolyó, elfelejtek valamimet, amit kell, bespriccelni fertőtlenítős vízzel, akkor (a rájövetelkor) bepánikolok annyira, hogy attól anya is megijed, és mondogatja, hogy megállt egy ütem a szívében, és félő, hogy egyszer szívrohamot fog az ilyenektől kapni.

Pedig azt akarom elkerülni, hogy emiatt plusz munkára kérjem anyát, és/vagy a tisztítatlan részemből átveszi a nem tiszta dolog más szék, asztal, stb.

Többször megbeszéltük anyával, hogy szólni fog, ha valamit, bármit elfelejtek, amit szoktam, de már két alkalommal nem sikerült neki (azért, mert én hamarabb bepánikoltam, mint amikor ő felfigyelt volna a hiányra).

Amikor bepánikolok ilyenek miatt, akkor nem tudok jól reagálni úgy, hogy anya ne ijedjen meg.

Nem tudom, hogyan tartsak egyensúlyt anya (szív)egészsége, és aközött, hogy hogyan reagálok a hiányérzetekre.

Mindent megtennék én is azért, hogy minden rendben legyen, minden a szokásos kerékvágásban menjen, de sajnos nem mindig megy, és az idegeim pánikhelyzetet jelentenek, ha valami hiányosságot veszek észre UTÓLAG!!!!

Már nem tudom, hogy mit tegyünk, hogy jobban legyen az idegzetem, és jobban reagáljak az elfelejtésekre sőt, hogy ne felejtsek el ennyire dolgokat!!!!

Ilyen(ek)kor nem akarok pánikolni, de úgy érzem muszáj!!

Én a 36 (és fél) éves vénember

 Én és anya egyre inkább vesszük észre, hogy egyre jobban öregszem, mivel:

• Elfelejtek dolgokat, hogy megvoltak-e, és/vagy megcsináltam-e őket
• Fájnak az izűleteim itt/ott/amott, és nem tudjuk megmagyarázni semmi mással, csak az öregedéssel
• Nehezen mozgok, olykor darabosan is
• Hullik a hajam
• Nem látok reményt már semmiben szinte
• Hamar elfáradok dolgokban, hamar elegem lesz mindenből

A fenti jelek arra utalnak, hogy tényleg hamarabb öregszem, hiszen mi más lehet?!