Tatabányán legyen!!

Azt tapasztalom, hogy minden felnőtt autistáknak szóló esemény, foglalkozás, klub, bármilyen lehetőség csupán Budapesten van. Viszont nem mindenki lakik Budapesten. Nem tudom azt megérteni, hogy megyeszékhelyeken, mint például ahol most mi is lakunk, Tatabányán, miért nem tud létrejönni valamilyen lehetőség felnőtt autisták számára?

Nagyon szeretném, ha amiatt, hogy Tatabányán nincs semmilyen lehetőség felnőtteknek, ismét nem kellene költöznünk. Olyan sokszor költöztünk már, hogy már jó lenne valahol megállapodni. Nem beszélve arról, hogy a Budapestre költözés lehetősége szinte reménytelennek tűnik. Annyira drágák a lakások Budapesten, hogy a miénk árából ott nem kapunk egy másikat.

Aki nem Budapesten él, az el van zárva minden lehetőségtől. Miért? Ez nem igazság. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megkapja azt a fejlődési lehetőséget, ami neki kell, akár hol lakik az országban. Miért jár egy budapesti lakosnak más, mint egy vidékinek és ráadásul nem is egy tanyán, vagy falun élőnek – annak is járna -, hanem egy megyeszékhelyen élőnek? Aki nem Budapesten él, annak otthon kell lennie a négy fal között és csinálni a semmit? Hogyan lehet így fejlődni? Ha ez van, akkor minek kellett engem eddigi életemben fejleszteni? Ebben az évben már 30 éves vagyok és úgy élek a négy fal között, mint egy öregember, aki már csak a halálát várja és csak azt nézi a naptárban, hogy hogyan mennek a napok egymás után. Ha csak ez van, akkor minden erőfeszítés felesleges volt. Kár volt nekem is és édesanyámnak is keményen küzdeni, hogy fejlődjek. Minek? A négy falnak? Annak aztán igazán mindegy.

Mikor lesz már Tatabányán is valami a felnőtt autistáknak?

Lócitrom egy életre

A karácsonyi vásárlási lázban összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki egyszer csak egy nagyon régi történetet kezdett mesélni nekem.

Ez a történet Flóriánról szólt, akinek az életét három éven keresztül követte és próbálta megfejteni furcsaságait.

Annak ellenére, hogy Flórián egy nyitott, érdeklődő ember volt, aki a megszerzett tudást saját élete jobbítására próbálta fordítani, valahogy mégsem az lett a végeredmény, amit elképzelt, amit szeretett volna. De vajon miért? Számtalanszor feltette magának ezt a kérdést.

Alapjában vidámnak tűnt, bár gyakran voltak hangulatingadozásai, de próbált megfelelni a saját maga és a környezete által elvártaknak is. Mint tudjuk, ez nem megy zökkenőmentesen sokáig, egyszer csak homokszem kerül a gépezetbe és borul minden. Nála is így történt.

A nagy lelkesedést gyakran követte a mindenről lemondás, a jövő sötét színben való lefestése és a reménytelenség érzete, önmaga folytonos degradálása. Ezekben a hullámvölgyekben sokat mesélt a gyermekkoráról, a szüleiről, érezhető volt a fájdalom, a keserűség, bár közben azt bizonygatta, hogy mennyire jó gyermekkora volt, mennyire szerették őt a szülei, ő pedig hatalmas tisztelettel beszélt róluk.

Az ötvenes évek elején falun éltek, szegények voltak. Örültek, ha volt mit enni, nem volt divat a drága ajándék vásárlása. Két nővére után ő volt a fiú, a legkisebb a családban. Négy éves volt, amikor az apja újságpapírba csomagolt csomagocskát adott át neki, karácsonyi meglepetésként. Mint minden gyermek, ő is nagy várakozással, örömtől csillogó szemekkel bontogatta édesapjától kapott ajándékát: „vajon mi lehet benne”? Mielőtt az újságpapír titkát kifürkészhette volna, atyai intelmeket is hallott: „Légy büszke rá, amit kapsz, megérdemled!” Az apai szavaknak súlya van, emelkedett pillanatokban különösen. Egy életre bevésődnek.

A kicsi ember kibontotta az ajándékát, apja pedig a megfelelő pillanatban hahotázva csapkodta térdeit, hiszen egy zseniális viccet sütött el, szerinte.

Az „ajándék” letaglózta ezt a kicsi gyermeket, mert nem volt az más, mint egy jó nagy adag lócitrom.

A gyermekkort tulajdonképpen kétféle módon lehet emlékezetessé tenni: a szeretettel és annak hiányával. El lehet képzelni, hogy mekkora megalázás érte ezt a gyermeket. A lelke akkor, ott darabokra törött. Ez az ember most 60 éves, akinek egész életére rányomta a bélyegét az a karácsony. Mindig próbálkozott jobbat, szebbet, többet létrehozni, de a megvalósulás előtt mindig visszafordult „nem érdemlek én ennyi jót”, „úgysem fog ez nekem sikerülni” és lerombolta, amit addig megteremtett, a lelkében is és sokszor tevőlegesen is: tört-zúzott. Alkoholba menekült ilyenkor és pikírt megjegyzéseivel alázta meg környezetét. Azt is, akit szeretett, vagy úgy gondolta, hogy szeret. Akárhányszor szóba kerültek a szülei, túlzott tisztelettel beszélt róluk, ami már-már inkább sértő volt.

Valójában senkivel nem tudott bensőséges kapcsolatot kialakítani: aki őt önzetlenül szerette, azt is csak megmarni tudta, viselkedésével elüldözte maga mellől.

Hatvan éves korára egyedül él, mint egy remete, most sem érti, miért alakult így az élete. Segítséget nem fogad el semmilyen módon, és szóba sem áll senkivel. Egyedül az alkohol a barátja, a segítője, attól várja a segítséget és a válaszokat az élete nagy kérdéseire.

Mindannyiunknak vannak ehhez hasonló emlékeink, amelyekre nem is akarunk emlékezni, jó mélyre eltemetjük. Aztán értetlenül állunk, amikor a pozitív gondolkodásunk útjába áll lépten-nyomon a negatív énképünk, amiről nem is tudunk.

Édesanyám egyre fáradtabb, és ez látszik rajta külsőleg is!!

Ahogy elnézem, hogy mennyi feladat hárul édesanyámra az autizmusom miatt, és így egyre inkább elfárad, ez az arcán is meglátszik. Egyre gyorsabban csúnyul amiatt, hogy gyorsan öregszik. Persze, én sem vagyok sokkal szebb.
Azért is van az, hogy egyre inkább fárad, mert legfőképpen egyedül vagyunk a nagyvilágban.
Nincs biztosítva a jövőnk, és lehet, hogy addig nincs remény, amíg a mostani világunk él.
Hiába látjuk néha a jó oldalát is a világnak, a reális gondolkodásunk miatt észrevesszük, és érezzük az egyre több nehézséget, az egyre nagyobb terhet.
De nem csak anya nem bírja egyre jobban, még nekem is egyre nehezebb élnem ebben a világban.
Ha én nem lennék, akkor anya sokkal kiegyensúlyozottabban élne, bármennyire is nem miattam "szenved", amit meg is szokott mondani nekem, ha ilyet felvetek.
Talán meg tudnék tanulni olyan fontos dolgokat, mint a bevásárlás, az ügyek intézése és levél vagy csomag feladása postán, de ennek több olyan bonyolult akadályozó tényezője van bennem, amit képtelen vagyok még édesanyámnak is megmagyarázni, hiába szeretném.
Végezetül, hogy egyre siralmasabb a világ amúgy is. Sok helyen kötelező a nőknek kisminkelten megjelenni, a minőség minden dolog gyártásánál az utolsó helyen szerepel, és a profit az elsőn, az autistákat pedig "elromlott, eltörött dolgokként" kezelik, akik javításra szorulnak. Valamint egyéb baromságok is vannak a világban.
Egyetlen út, hogy a valószínű nem valódi mostani világból ki tudjunk törni, és egy párhuzamos világ másik oldalán kötnénk ki!!

Főnix

Megdöbbentem. Igen, nagyon.

Még most, pár nappal a történtek után sem tudok tovább lépni. Még most is a hatása alatt vagyok. Pedig „csak” annyi történt, hogy szembesültem a saját képmásommal és amit láttam, az sokkolt.

Atyaég! Ki ez a 100 éves öregasszony?

Ennek a valakinek az arca fénytelen, megnyúlt, fáradt, szomorú, fájdalommal átitatott. Szemeiben semmi ragyogás, fátyolos, élettelen, reménytelen, iszonyatos fájdalmat és fáradtságot tükrözők. Az örömnek még csak a szikrája sem látszik bennük, kihunyt belőlük minden reménysugár.

A látványnál már csak az sokkolóbb, hogy észrevétlenül történt mindez, ki tudja megmondani, hogy mikor és hogyan? Ez nem én vagyok, ez egy idegen.

Valamelyest felocsúdva, elővettem a tükröt, amibe nem szoktam nézegetni magam, de most belenézve gondolkodni kezdtem, tulajdonképpen mit is látok, és rájöttem:

Hiába próbál az ember úgy élni, hogy nem vesz tudomást a borzalmas gyermekkoráról, a borzalmas felnőttkoráról, a folyamatosan fennálló mellőzöttség, semmibe vétel, senkinek semmit nem jelentő életéről. Hiába próbálja ignorálni a rengeteg becsapást, csalódást, kihasználást, bántást, az állandó bizonytalanságot, a szertefoszlott reményeket, attól ezek még jelen vannak és a háttérben szántják szívünkben és arcunkon a barázdákat, festik az árnyékokat. Alattomosan kúsznak be, észrevétlenül, hosszú ideig csendben meghúzódnak, majd egyszer, amikor nem számítunk rá, egy váratlan pillanatban szembesülünk velük. A lélek zokogása így rajzolódik ki az arcra.

Azt mondják, szeretet nélkül nem lehet élni. Hát, lehet élni, de aki soha nem kapott még egy csepp szeretetet sem, na az így jár, mint én. Szembesülve az állítólag őt ábrázoló képpel, önmagát idegenként szemlélheti.

Sminkelhetnék, amivel el tudnám fedni ezt a látványt, de nem ez a cél. A probléma a sminktől még megmaradna. Viszont, ha a problémákat, amik ezt létrehozták, sikerülne valamelyest orvosolni, akkor szebb látvány tárulhatna elém.

Bár autista gyermekem szeret engem és segít nekem a maga módján, képességei kevésnek bizonyulnak a teljes élethez mind neki, mind nekem.

Hányszor kell még főnixként megsemmisülve, saját hamvaimból újjáéledni? Hányszor lehet ezt megcsinálni?

Brexit, Stephen Hawking, etc.

Sajnos még jobban romlásnak indul a világunk, nem tudom, hogy érdemes-e még ezt a történelmet tovább folytatni. Itt van például:

• A Brexit, ami már megtörtént. Ez komoly megszorításokat fog hordozni. Például végzettség/tehetség alapján válogatják majd ki az ezentúl letelepedni vágyó bevándorlókat az Egyesült Királyságban, (eltudom képzelni, hogy) határlezárások lesznek a független EU-s tagállam Írország és a brit fennhatóság alatt lévő Észak-Írország között, népszerűtlen lesz majd az angol nyelv (amit már egyszer írtam egy bejegyzésben).
• Stephen Hawking (1942-2018), brit fizikus, kozmológus zseni, aki halála előtt olyanokat mondott az emberiségről, hogy az kapzsi, hülye és saját maga ellensége, mivel úgy látta, hogy semmit nem tesz az ember a klímaváltozás, globális felmelegedés, a légszennyezések, a fegyverkezések és a mesterséges intelligencia terén, és ez a fajta agresszivitás az emberi génekbe is behatolt. Egyetlen reményt látott fajunk túlélésére, az pedig az űrkutatás felgyorsítása újabb élhető bolygók felfedezésére és gyarmatosítására. Úgy beszélt idézeteiben az emberi természetről, mintha EREDENDŐEN fajult volna idáig, közben nem számolt ezek történelmi hátteréről. Arról, hogy minél régebben volt, annál inkább elfogadott volt a szülői-, iskolai-, munkahelyi szigor (a büntetés végrehajtásról nem is beszélve), a vallásos életmód (gondolván, hogy aszerint dönteni Isten által felruházott kötelességük), és az, hogy a kötelesség fontossága szinte mindig felülírta az élményekét, továbbá a gyerekek, fiatalok természetes lázadását a szabályok ellen büntetendő rossz viselkedésnek, sőt, akár istentelen hozzáállásnak, és a sátáni élet előszobájaként állították be. A gyermekek számára a jóság fontosságának tanítását nem ötvözte őszinte, igaz, feltétel nélküli szeretet, megértés. Minél régebben volt, annál inkább kiközösítették a NEM VALLÁSOS, vagyis az eszme szerint "Istent megtagadó" embereket. A kedvünkre való, jó dolgok mindig kiváltságok voltak. Soha nem volt kiegyensúlyozott az emberek gyerekkora, viszont az érzéseit el kellett fojtania, mert sok volt a tabutéma az életben, amit ha fel mert valaha bárki is vetni, arcátlannak, szégyentelennek, KÉPZELGŐSNEK mondták. És most azért tűnik az emberiség ilyen gyarlónak, mert ezektől a begyepesedésektől lassan már megszabadul a világ, és a mostani generációk szabadságának lehetőségére még nem készültünk fel. Nem gondolhatunk nosztalgiával arra, hogy "régen rend volt és fegyelem", mert annak nagy ára volt.
• Az egyre fokozódó tanárok elleni erőszak hazánkban. Mondogatják, hogy a tanároknak "egyre kevesebb a tekintélyük". Ez viszont árnyaltabb dolog. Nem a tanároknak van egyre kevesebb tekintélyük, hanem a tanulók égnek ki és frusztrálódnak olyannyira, hogy nem tudják másképp kiengedni a gőzt magukból. Inkább a kiegyensúlyozott, szigormentes oktatásra, utána pedig munkakörülményekre lenne szükség, hogy ne kelljen elfojtaniuk az idegességüket!!

Nem gondolom, hogy az emberek egyszer visszafordulnak, vagy elindulnak a normális gondolkodás felé!!

Forrás a Stephen Hawking-os dolgokhoz (a brexitet és az erőszak dologról nincs külön forráscikk, mivel már úgyis mindenki tudja a netről vagy a híradókból):
https://filantropikum.com/az-emberiseg-kapzsi-hulye-es-a-legnagyobb-veszelyt-jelenti-a-foldre-stephen-hawking/?fbclid=IwAR3WrCu_0oOjBdLb75jqRwIcMZ9yDSnlcEFJSOihmTn5QnEuiO07zi3HyM8