Ha tényleg annyira depis lennék, mint egyesek mondják...

Blogbejegyzéseimre olyan reakciók jönnek, hogy azt hiszik, akik olvassák, hogy én depressziós vagyok, mert csak a problémákról írok. Pedig nem erről van szó, nem vagyok depressziós, hanem látom a világban lévő sok rosszat és ezt a sok rosszat nem próbálom a szőnyeg alá söpörni és nem tudni róla. Ha valamiről azt mondom, hogy szuper jó, de közben meg nagyon rossz, akkor az nem hazugság? Jobb, ha hazudunk, mintha megmondjuk a valóságot? Autista vagyok, nem tudok hazudni és azt sem szeretem, ha valaki nekem hazudik, vagy próbálja elbagatellizálni a valóságot.
 

Ha valóban depressziós lennék, akkor:
- Olyan gondolatokat osztanék még, hogy öngyilkosnak kellene lenni azok miatt a sok rossz dolgok miatt, amik történtek velem.
- A bejegyzéseim az adott témákról csak arról szólna, hogy bárhogy alakult volna azok helyzete, úgysem sült volna el elég jól. Csupán arról beszélnék, hogy az ember mindent elront, minden ember aljas, gonosz, gyarló népség, és az emberi fajnak nem szabadott volna létrejönnie.
- Mindenkit gyűlölnék, még azokat is, akik jók voltak velünk és elfogadtak minket. Sőt még azt is mondanám, hogy miért születtem meg erre a világra.
- Nem hogy nem értenék egyet a tömeges állattartási kedvvel, még nekünk is lenne egy macskánk, egy kutyánk, és/vagy egy nyúlunk, amelyik nem csak terápiás célt szolgálna, hanem teljes barátságot is az emberi kapcsolatok rovására. Hidegen hagyna, ha hallanék egy olyan hírt, hogy kutyák vagy bármilyen állatok támadtak meg sőt öltek meg egy embert, netán egy gyereket, és az adott állatnak adnék igazat, és azt mondanám, hogy az az ember vagy gyerek minek volt ott azon a helyen, stb.
- Szó szerint értelmezve akarnám a TÉNYLEGES világvégét, mindenféle utána lévő jobbított világ NÉLKÜL!!!!
- 99.9% lenne az esélyem, hogy alkohol-, cigaretta-, kábítószer-, számítógép-, tablet-, és/vagy telefonfüggő legyek. Végül CSAK azért nem lettem, mert édesanyám annyira megértően viszonyul hozzám, amennyire csak lehet.

De nem ilyenekről írok, hanem arról, amit megéltem, amit saját bőrömön tapasztaltam, amit velem tettek – és ha ezek nem voltak jó dolgok, akkor nem írhatom róluk, hogy szuper jók voltak. Szerintem a valóság, akármilyen is, az a valóság és el kell fogadni, hogy olyan, nem kell belemagyarázni valamibe valami mást, ami nincs is benne.
Szóval jó lenne ezeket mérlegelni, mielőtt depisnek ítélnénk, amit leírok!!

Generációrontó dolgok

Nagyon sok olyan dolog van, amit nem megfelelő módon jött létre, és annak "jelentőségét" a koronavírus járványa még fel is erősített. Ilyenek például a modern számítógépek és játékkonzolok, amit egyre inkább a digitális letöltéses szoftvervásárlás irányába fog terelődni.
A másik a film- és sorozat streamelés, amit a Netflix, az Amazon prime, az HBO Go, és társaik biztosítanak, hogy a közönség akár egy nap alatt, szinte megállás nélkül végignézzen egy egész sorozatévadot, havidíjas előfizetésként, alapjából (még a jóságos) cégeket (is) népszerűsítő, és azáltal bevételt szerző reklámok nélkül. És nem gondolják problémának még azt sem, hogy a gyerekeknek szóló tartalmakat ezeken keresztül lehessen nézni, még van egy Noggin nevű ELŐFIZETÉSES applikáció az Apple TV szolgáltatásán keresztül, ami kifejezetten a Nick jr. oktató sorozataira lettek szabva, szintén reklámmentesen. Nem csoda, ha a ma felnövekvő generáció ebbe az instant és "mindent online szerezni" világban fog felcseperedni, és gyakoriak lesznek az ilyen párbeszédek az iskolai, órák közti szünetekben, és/vagy hazafelé menet legalább 10-20 év múlva:
- Patrik vagyok, 8 éves, és szabadidőmben mindig behozzák a szüleim a kedvenc rajzfilmjeimet a Netflix-en.
- Tomi vagyok, 9 éves, és én is Netflix-ezek anyuval és apuval a kedvenc gyereksorozataimmal.
- Vendell vagyok, 7 éves, és már ovis korom óta már csak Netflix-en, HBO-Go-n nézünk filmeket, és nem fizetünk elő kábeltévére.
- Marcell vagyok, 7 éves, és én a rajzfilmeket Minimax-on, Cartoon Network-ön, Nickelodeonon, Disney Channel-en és még megannyi csatornán nézem a tesóimmal, mert nekünk kábeltévénk van, és nem fizetünk elő semmiféle online micsodákhoz!!
Patrik: -Micsoda?! Ti még kábeltévét néztek?
Tomi: -Ne mán!! Hogy lehettek ennyire maradi őskövületek?! Nem tudjátok, hogy a ómódi tévécsatornáknak már nincs jövője?!
Vendell: -Fú, de ciki, nem tudod, hogy mi a menő!! A nagyszüleink éltek úgy, mint ti!! Na gyertek, hagyjuk itt ezt a dinoszauruszt!!
Ez bár kitalált történet, de ehhez hasonló beszélgetések egyre inkább valóra válnak, és megsokasodnak majd a gyerekek és a kamaszok között, ha nem vigyázunk, és nem ismerjük be az állandó online lét súlyos következményeit annak bármilyen előnyével szemben. És ezt nem csak a jó szülői példával lehet elérni, hanem igaz szeretettel, megértéssel, kiegyensúlyozott gyerekkor biztosításával is, de leginkább ezekkel, hogy menő legyen nekik az offline élet is, és hogy egy idő után unalmas legyen a képernyő, valamint soha ne legyen divatjamúlt semmilyen multimédiás lehetőség (hagyományos TV, fizikai média, mint a DVD, blu-ray, adattároló kártyák, patronok, egyebek), ami hagyományos. És a fenti beszélgetés akár a közösségi média használatára, és a digitális disztribúcióra is vonatkozhat, hogy mennyire ki lehet lógni a sorból, ha nem ez a legfőbb "értelme" az ember életének, legyen bármilyen fiatal, vagy felnőtt.
Bár a vírushelyzet megnehezítené ezeket a hagyományos dolgokat (és erre a helyzetre tudnék ötletet igazi megoldásra), mégis egyre inkább kárt csinálunk azzal, hogy az online élet kényelmét választjuk, és a hagyományos dolgokra régi sz*r időkként, mintsem régi szép időkként emlékezünk. Én az utóbbiként gondolok rá szívesen!!
IDEJE ELGONDOLKODNI, HOGY MIKET RONTOTT EL AZ EMBERISÉG, ÉS HOGY KELLETT VOLNA MÁSKÉPP CSINÁLNI, ÉS MÁSKÉNT ÉLNI!!!

Optimizmus a realitáson belül...

Én nem fogom azt hazudni senkinek, hogy milyen "szép a világunk", és hogy "minden szép és jó", mert ha így vélekednék, akkor ugyanolyan naiv, szellemileg visszamaradott, csekély értelmű medvebocs lennék, mint A. A. Milne világhírű regénysorozatának címszereplője, Micimackó, akinek ami az eszéből hiányzik, az a szívében van.
Én próbálok optimista maradni annak ellenére, hogy reálisan nézve a dolgok nem alakulnak olyan jól, mint kellene, sőt, egyre inkább távolodunk attól, hogy jó legyen.
Párszor hallottam olyat, hogy "a jövő(nk) egyre szebb és jobb lesz", de tények százai, ezrei teljesen mást mutatnak.
Én azt sem mondom, hogy sz*r az élet, mindjárt depisek leszünk, és hogy "semmi nem jó" ebben a világban. Én észreveszem azért a jó dolgokat is. DE!! Azt is tudom, hogy azok elenyésznek a rengeteg sok rossz mellett.
Tudom, hogy ha ez a mostan lezajló történelmünk így folytatódik tovább, egyszer csak azt vesszük észre, hogy apokalipszis következett be, de nem úgy, mint a (katasztrófa)filmekben, amiben minden, a civilizációt jelentő épület romokban, feltámadnak a holtak, és cammognak a nagyvilágban a túlélőket keresve, és az agyukat akarják megdézsmálni abban a reményben, hogy ők is csatlakozzanak a zombihordához. Az apokalipszis a gazdaságban fog megmutatkozni.
Bár úgy gondolhatnám, hogy nagyon is szép a világ, és egyre csak jobb lesz, de nem tehetem, mert nincs erre bizonyíték. Sőt, még a leginkább reális és egyben optimista fejjel is azt lehet észrevenni, hogy egyre inkább elenyészik még a cseppnyi jóság ebben a világban, ami lassan teljesen kivész, és csak a rossz dolgok maradnak.
Úgyhogy az az elmélet, miszerint minden jobbra fordul előbb utóbb, és csak a jóra kell koncentrálni minden áron, egyre inkább nem fogja megállni a helyét, még ha a legpozitívabban szeretnénk gondolkodni sem. Kizárólag akkor, ha a jóságos égi erők beütik a mostani történelmünkre a format C: parancsot, és biztosítják számunkra, hogy az új világ ugyanolyan korokkal előre haladva, ugyanúgy fejlődjön, de sokkal jobban alakuljon a mostaninál.
Igaz, most rövid időre átértékeli a fontos dolgokat az emberiség most, hogy az Amerikai Egyesült Államok hivatalosan katasztrófa sújtotta területté lett nyilvánítva, miközben a világ többi része is az, és amúgy is teleöntötte az egész világot a koronavírus járvány, de miután ez az egész véget ér, akkor rövid időn belül az "átértékelődés" feledésbe merül, és tovább folytatják az emberek az egész romboló életmódjukat, mint eddig, mintha mi sem történt volna.
Ezen kellene elgondolkodni, mielőtt naivan, irreálisan, és tájékozatlanul kijelentjük, hogy "a rossz múlt után a jövő csak jobb lesz", DE SAJNOS NEM LESZ!!!

Ő

Ő

Sorsán keresztül látom a sorsomat, Róla szól, de lehetne bárki közülünk.

Amióta tudom, hogy mi történt vele, nem tudok magamhoz térni. De amióta telefonon tudtam vele beszélni, teljesen kiürültem, nem találom a helyemet és csak egyetlen gondolat gyötör: Mit kellene tenni? Mit lehetne tenni? És sajnos nem jutok semmire.

Legnehezebb ebben az, hogy még elmondani sem tudom senkinek, mert nincs kinek. A legnagyobb fájdalom a történteken túl az, hogy még megosztani sincs kivel. Ekkora magányt hogyan lehet túlélni? Ezért írom most le ide, mert ha senki nincs, akinek elmondhatnám, elmondom így mindenkinek.

Hogy ez Vele megtörténhetett egyetlen oka van, mégpedig az autizmus. Vagyis nem is az autizmus tehet erről, hanem az az elvárás, amely nem veszi figyelembe az autizmust. Mert attól az anyától is, aki évtizedeken keresztül az autista gyerekéért tesz meg mindent, ugyanazt várják el, ugyanannak kell megfelelnie, mint annak az anyának, aki átlagos fejlődésű gyermeket nevelt.

Az autizmus jelenlétét nem veszik figyelembe. Ezért aztán az ilyen anyák az autizmus mellett természetesen egyedül vannak, hiszen nagyon gyorsan magukra maradnak, belerokkannak a teljesítésbe. Dolgozni, ellátni az autistát, biztosítani mindent, ami kell neki, aztán még dolgozni egy kicsit másutt is, mert rengeteg pénz kell és ezt egyedül kell megteremteni. És csak dolgozni, dolgozni, hogy pénz legyen, dolgozni még akárhány évesen is, a végtelenségig, fizikai munkát. És közben segítséget sehonnan nem kapva élni a mindennapokat, amelyek mázsás súllyal nehezednek rá.

És ebben a fáradt, elgyötört életformában nem csoda, ha megtörténik egy olyan baleset, amely a továbbiakat teljesen keresztülhúzza. Most mi lesz a szép, frissen épült, lakással, a szép új berendezéssel, ki fogja élvezni? Olyan szépen eltervezte, pontról pontra kidolgozta mit hogyan csináljon, hogy jó legyen. Most ott áll üresen a lakás, ami a kényelmet, nyugalmat biztosította volna. Aki megálmodta, hogy hogyan lesz a jövőben, hogyan élik majd ott az életüket, már nem tudja élvezni, mert soha nem fog visszamenni abba a lakásba. Mert nem tud. Önmagát ellátni nem tudja, tehát nem élhet majd ott.

Nem csoda, hogy naphosszat csak sír, éjszakákon át nem alszik, akkor is csak sír, mert tehetetlenségében mit is tudna mást csinálni. Hiszen még most is félti a gyermekét. Mi lesz vele ezután? Mert az anya, aki a gyerekéért él, mindent, de mindent megtesz, nem baj, ha ő már nem bírja, nem baj, ha ővele bármi történik, csak a gyereke legyen jó helyen, a gyerekének legyen meg minden, hiszen az autista nem tud önmagáról gondoskodni.

Az álmok, a tervek hogyan tudnak egy pillanat alatt megsemmisülni? Vége, nincs tovább. Azt az álmot már nem lehet megélni, azt a tervet nem lehet megvalósítani. Más irányt vett az élet. Egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat miatt.

A lakás ott áll üresen, várja, hogy befejezzék a pakolást, a helyére kerüljenek a dobozokból a tárgyak, de ő már ezt nem fogja befejezni, mert nem tudja. És most is egyedül van a kórházban.

Csak küzdünk, mindent megteszünk, meg még annál is többet, annyit teszünk meg, hogy belerokkanunk, lelkünk már rég belehalt ebbe az egészbe. Szinte élő halottként vonszoljuk magunkat tovább és tovább. Aztán egy pillanat alatt vége még ennek a félhalott állapotnak is. Mert egyszer csak ennyit sem tudunk már tenni. Nem tudunk tenni semmit, csak sírhatunk. De azt meg minek? Azzal nem segítünk, de a tehetetlenség ereje így tör utat magának.

Ez Vele történt, az Ő élete siklott ki, de bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez.

Szomorú vagyok és tehetetlen, segíteni nem tudok a távolság miatt sem. Csak a fájdalmam óriási emiatt a tehetetlenség miatt.

Az elszúrt életem, amiben túl sok ember nem volt megértő velem!!

Túl sok ember volt szigorú velem életemben.

Az óvodában kezdődött, pedig olyan óvodába jártam, amely az egyetlen autizmus specifikus volt és mégis megvolt ott is az a szigor, ami minden más oviban.

Aztán jött az általános iskola. Sajnos nem vették tudomásul azt, hogy autistaként jártam a normál általános iskolába, mert a szakértői bizottság odairányított. Az autizmusomat elkényeztetésnek gondolták, azt mondták, hogy anya elkényeztet. Ha magamra hagyna és elmenne dolgozni, akkor majd én megoldanám a dolgokat egyedül is. De most azért nem tudom megcsinálni, mert anya otthon van és megcsinál mindent helyettem. Sajnos anyát is arra akarta kényszeríteni, hogy legyen velem szigorú, hogy teljesüljenek a viselkedési és tanulási elvárások. Még szerencse, hogy ahogy még lehetett, anya megértett és nem teljesítette a "szükségesnél" jobban azt, hogy legyen velem szigorú, mert akkor én mindent meg fogok tanulni.

Az iskolában sajnos sokszor nem tudtam rendesen teljesíteni, mert egy csomó dolgot nem értettem a tananyagból. Autizmusom miatt mást válaszoltam egy-egy kérdésre, mint amit elvártak. Pl. környezetismeretből arra a kérdésre, hogy „mit csinál a madár a tojásával?” azt válaszoltam, hogy „vigyáz rá”, a helyes válasz ez lett volna: „kikölti”. Persze, hogy egyest kaptam a "kreatív" válaszomra. Az iskolai meg nem értések miatt először harmadikos koromban meg akartam halni. És ez nagyon sokáig így volt. Anya szinte mostanáig nem értette, hogy miért akarnám eldobni az életemet. A sok meg nem értés miatt csábított engem a számítógép, majdnem számítógép FÜGGŐ lettem.

Két évig magántanuló voltam, mert autistaként sehová sem tudtam járni iskolába. Ez sem ment zökkenőmentesen, mert annyira megutáltam addigra a tanulást, az olvasást és mindent, ami az iskolához kapcsolódott, hogy csak nagy nehézségek árán csináltam meg a feladatokat minden nap.

Majd ezután az ország másik végébe költöztünk, ahol egy alapítványnál fejlesztettek. Egy-két gyógypedagógus a legjobban tudott velem foglalkozni, de sajnos itt is voltak olyanok, akik nem vették figyelembe az autizmusomat, szigorúan bántak velem.

Volt ott egy lány, akit nagyon utáltam, ő nem volt autista, gyakran szóban bántalmaztam, és az alapítvány vezetői azzal fenyegettek meg, ha esetleg tetleg bántom ezt a lányt, vagy bárki mást, akkor eltörik a kezemet. Az alapítvány két lakóotthont is akart építeni, de ebből nem lett semmi, mert olyan mocskos titkok derültek ki egyszer csak a vezetőségről, hogy minden pénzt, amit a szülőktől beszedtek, valahogy eltüntették és nem az alapítvány céljaira fordították. Így az alapítvány vezetőit menesztették, még szerencse, mert ha továbbra is ők lettek volna, akkor biztos kidobtak volna engem összeférhetetlenség miatt, mert ezt a bizonyos lányt nem bírtam elviselni. Ebben az időben jó is történt, mert iskolába is jártam itt, ahol két nagyon jó tanárom volt. Bárcsak ilyen lett volna az alsó tagozatos tanárom is.

Mikor anya látta, hogy itt már semmi nem lesz nekem való, akkor visszaköltöztünk eredeti lakóhelyünkre. Két és fél évig punnyadtunk otthon a semmiben, amikor is lett egy jó lehetőség, egy lakóotthon, ahol 7 és fél évet töltöttem, de sajnos anyagi okok miatt ki kellett költöznöm.

Nem sokkal a kiköltözésem után szerencsét próbáltam egy közeli város munkahelyén, ahol megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattak, autista viszont csak én voltam és egy másik fiatalember. Sajnos irodai munka, amit szerettem volna, nem volt, így konyhai kisegítő munkát kellett végeznem. Ezt a munkát nem szerettem, többször elmondtam a véleményemet, voltak dühkitöréseim is és ezt nem mindenki értette meg. Szerencsére volt olyan munkavezető, aki megértett. De összességében nem volt nekem való , nem is bírtam már (8 hónapig voltam ott) és így nem maradtam ott tovább.

Most itt vagyunk, bizonytalanul, hogy meddig kell elviselnünk ezt a világot, amiben most vagyunk. Egy csomó ígérgetések vannak, hogy lesz autizmus specifikus lehetőség autista fiatal FELNŐTTEKNEK, de mindig közbejön valami. A felnőtt autistákkal valahogy senki sem akar foglalkozni, pedig egyre több a felnőtt autista, mi lesz velük? Senkit sem érdekel? Ők egyedül hogyan oldják meg a sorsukat? Nem tudják maguk megoldani, segítség kell nekik. Anya ma már érti, hogy miért nem szerettem volna élni. Közben leromlott az egészségem is annyira, hogy először csak glutén- és laktózmentesen kellett étkeznem, majd teljesen hús-, és tojásmentesen, valamint hevített zsír nélkül is amiatt, hogy az élelmiszereket is gén-módosítják, rossz módszerekkel dolgozzák fel, de közrejátszhatott az is, hogy milyen tönkrement múlttal rendelkezem, amiben csak kritizálást, meg nem értést, szigort kaptam szinte. Mindig, mindenhol csak a szigor és olyan elvárások, amelyeknek nem tudtam megfelelni. Amennyire mindig is megértő volt anya velem, az mind kevés volt a sok stresszes korszak mellett.

Hiszem, hogy van egy párhuzamos világ, olyan, mint a miénk, DE jobb felé fajult, mint ez. Abban a világban sokkal kiegyensúlyozottabb, sikeresebb, jobban boldoguló ember vagyok. És az is lehet, hogy egy regénysorozat főszereplője (talán címszereplője is) vagyok, és ezt az egész világot és történéseket az író írja a születésem óta. És ezekből filmek, videójátékok, egyebek jelennek meg még ma is. Továbbá engem is ő talált ki.

Tönkrement világunk

A koronavírus járvány a világgazdaság túlnyomó részére teljesen helyrehozhatatlan károkat okoz, ami nem fog tudni helyreállni, miután (remélhetőleg hamar) lecseng. Egyre több munkahely fog megszűnni, egyre több ember fogja elveszíteni az állását, és lesz hajléktalan a járvány után világszerte. Bár a vírus megjelenése miatt csökkenő környezetszennyezés hatására a természet, a klíma, és a környezetünk fellélegezhetett, nagy kárt okozott viszont az emberiségnek, és leginkább a jóságos példányok fogják a legrosszabbul érinteni. Ez a járvány az őskorba fogja visszataszítani a világot kissé.
Most, hogy szinte mindenki home office-ban kényszerül dolgozni, digitális iskolában tanulni (gyerek, kamasz, felnőtt egyaránt), még jobban el fogja szigetelni az embereket, mire vége lesz a krízisnek, aztán az ebből a jól megszokott otthonlétből pedig már nagyon nehéz lesz visszatérni a normális, szabad kerékvágásba!!! Akkor pedig kiderül, hogy mennyire betett nekünk a mostani helyzet!!
Az emberek ebbe a hetek óta tartó karanténban megőrülnek, becsavarodnak, felrobbannak az idegtől, egyre több lesz a normál emberi kapcsolatok, találkozások és a nagyobb események {koncertek, ünnepségek (pont most húsvétkor), egyéb események, tömegrendezvények, találkozók} hiánya miatt kialakult pszichiátriai, mentális, és lelki beteg, amennyit majd a pszichológia és/vagy pszichiátria terén jártas szakemberek egyszerűen NEM KÉPESEK ELBÍRNI!!!
Az internet eléggé le van terhelve, félő, hogy nem sokáig fogja bírni, vagy csak nagy mértékben lelassul.
Bezárkózásra intenek mindenkit, ahelyett, hogy igazi megoldásokkal fékezték volna meg a járványt. Például egy olyan eljárással, hogy a gyanús eseteket a kórházak egy erre szakosodott, sterilizált termekbe terelnék (ahol a legközelebb van), sorban kivizsgálnák őket vírustesztekre, és ha negatív, egy külön kijáraton engednék ki, és élhetné tovább az életét, de pozitív teszt esetén fertőtlenítő kabinba vezetnék a "beteget", amiben gőzzel fertőtlenítenék a testét külsőleg, és a belső fertőtlenítést egy vitamindús, immunerősítő ital megivásával oldanák meg, és a kezelés után szintén a külön kijáraton távozhatna. De nem csak vírusteszt kellene a világnak, egy olyan kapu is szükséges lenne, ami alatt áthaladva egy veszélytelen sugárkövetővel látnák, hogy az illető vírusos-e. Sajnos semmi ilyesmi nincsen ebben a világban, aminek abszolút valóság mivoltára már egyre kevésbé tudok belegondolni, és egyre inkább azt hiszem, hogy csak kitalált alternatív világ ez az egész, és az abszolút valóság sokkal jobb, igazságosabb, tisztességesebb.
REMÉLEM, ÍGY VAN, MERT EGYRE KEVÉSBÉ TUDOM ELVISELNI EZT A "VALÓSÁGNAK" NEVEZETT RÉMÁLMOT!!!!! FEL AKAROK BELŐLE ÉBREDNI!!!!!!!!!

Autizmus világnap az egyre romló világunkban

Most először írok az április 2-ai Autizmus Világnapja alkalmából.
Ahogy elnézem, nem sokat fog változtatni ez a világnap.
Amúgy sem történik semmi változás afelé, hogy jobb legyen egy autistának, most pedig itt a koronavírus, ami még jobban elmélyíti a bezártságot.
Azok az autisták, akik nem szeretnek emberek közé menni, őket talán ez nem zavarja, de egy olyan autista, mint én, aki megszokta, és mindig is megbecsülte, hogy emberek közé mehet ki az utcára, RÁADÁSUL VÁGYIK IS A KÖZÖS LÉTEKRE OTT, nagyon nehezen viseli, hogy most egy jó ideig otthon kell lennie.
Az autizmus világnapnak akkor lenne igazán hatása, ha az autizmusban érintettek és szüleik, rokonaik, egyéb szeretteik jövője biztosítva lenne mindenhol az országokban, ami a mostani történelmi világban nemigen fog megvalósulni. Talán csak akkor, ha valamiféle égi erők újratelepítenék az egész történelmet a gyári beállításokra, hogy legyen az emberiségnek esélye arra, hogy sokkal igazságosabbá tegyék benne a világot, és hogy kevesebb gyarlóság legyen!!
Attól tartok, addig nem lehet a jövő egyre szebb és jobb!!