Sosem voltunk nagyon gazdagok. Még annyira sem, hogy legyen nekünk videójáték konzolunk. Még ha le kell cserélni a számítógépet egy idő után, arra is nehezen gyűlik össze a pénz, de inkább hitelből tudjuk azt is venni. Sajnos azt sem engedhettük meg magunknak, hogy finanszírozzunk autizmus specifikus fejlesztést, aminek köszönhetően sokkal önállóbb lettem volna, és talán nem kellett volna lakóotthonban sem laknom. Le tudtam volna érettségizni, és talán diplomázni is, talán nem kellett volna ahhoz aspergeresnek lennem. Vagy legalábbis lenne rendes munkám. De így éppen csak meg tudunk élni valahogy.
Az a baj, hogy én és anya csak magunkra számíthatunk leginkább. Nagyon kevesen akarnak nekünk segíteni.
Ahogy több ember bánt velem a felszínes hozzáállásával, és elvették az önbizalmam nagy részét, még most is nagy nehezen szerzem vissza. Mindezt azért, mert nem voltunk elég tehetősek, hogy jó fajta fejlesztést kapjak. A lottón nyerni milliárdokat tudjuk, hogy nagyon apró az esélye, és ráadásul a szerencsejátékban nyilvánvaló, hogy benne van a "szerencse" szó. És az is nyilvánvaló, hogy súlyosan addiktív, talán jobban is, mint a tévé, az okostelefon, a számítógép, stb. És inkább elszegényedést okoz a legtöbb embernél, mint hirtelen meggazdagodást.
Az élet nem hagyja, hogy beteljesüljön minden vágyunk. Mindig nehézségekbe ütközünk, néha felcsillan a reménye valamilyen lehetőségnek, aztán később kiderül, hogy mégsem működik.
Sajnos már csak abban tudok bízni, hogy hamarosan vége lesz ennek a történelemnek. Bárhogyan alakul majd az életem, ebben a történelemben nem lesz túl rózsás jövőm. Se nekem, sem senki másnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése