Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy az életünk jobbra forduljon, hogy tudjunk érvényesülni a mostani történelmi világban. Mindketten, én és anya, mostanra már szinte teljesen elveszítettük a reményünket arra, hogy az életünk kicsit jobbá váljon. Annyi mindent megtettünk már és továbbra is szeretnénk mindent megtenni magunkért, de egyre nehezebben szánjuk rá magunkat. Azt is megmondom, hogy miért van ez így. Hát kérem azért, mert hiába teszünk bármit, semminek nincs eredménye az életünkben. Olyan marad minden, mint amilyen volt, nem mozdul sehová, ami minket meg nagyon frusztrál és elveszi minden kezdeményező kedvünket.
Mindketten az autizmusomat nem tragédiaként éljük meg, hanem elfogadjuk, hogy ez van és ezzel együtt szeretnénk jutni valahová. Ennek érdekében minden megmozduláshoz adjuk magunkat, részt veszünk mindenben, amely az autizmus szélesebb körben való elfogadásához kell. Anyám még egy könyvet is írt: A mi autizmusunk címmel. A címében is benne van, hogy a mi saját autizmusunkról írta, viszonyunkat az autizmushoz. Ez a könyv többeknek segítségként szolgált az autizmus megértésében, vagy feldolgozásában, sajnos azonban nem hozta meg azt a várt eredményt, amelyet kellett volna neki. Nem tudjuk, hogy miért. Bár egy nagy könyvkiadó szakembere azt mondta, hogy túlságosan személyes, már-már intim és hogy ezt nem keresik az olvasók, ezért nem jelentetné meg. Ezen a véleményen is elgondolkodtunk, hiszen a saját életünkről szóló történet hogyan lehetne nem személyes? Szerintünk könyvet írni az életünkről csak úgy érdemes, ha az igazat írjuk le. Nem vagyunk mi Andersen, vagy a Grimm testvérek, netán J.K. Rowling, hogy meséljünk, vagy hogy fikciókat írjunk.
Anyám még nemrég úgy gondolta, hogy megírja a folytatását a könyvnek úgy, hogy a mostanit is átdolgozza. Azonban ezek miatt a sikertelenségek miatt anyám most már úgy gondolja, hogy a folytatáshoz összegyűjtött jegyzeteket kidobja a francba, aztán élünk, mint egy szobanövény, hiszen tök felesleges bármit is tenni, úgysem történik semmi változás az életünkben.
Én azt gondolom, hogy nem kellene kidobni a jegyzeteket, lehetne még ezeket használni, meg kellene írni a folytatást, de ehhez anyámnak kellene egy segítség. Egyedül sajna nem tudja megcsinálni.
Őt is és engem is valami akadályoz a kreativitásunkban (lehet, hogy a teljes magányunk/elszigeteltségünk?). Szóval, kellene neki egy szerkesztő, aki segít összerakni azt a rengeteg anyagot, leírni azt a sok-sok tapasztalatot és érzést, amelyet anyám nagyon boldogan megosztana az emberekkel.
Már többször említettem azt a bizonyos írót, aki vélhetőleg írja a könyvsorozatot az életünkről, de egyre inkább haragszom rá, mert úgy tűnik nagyon ráér, hogy ennyi hülyeséget írjon rólunk és ennyire félre vigye életünk cselekményét.
Helló te író, ébredj fel már és normális életet írj rólunk, vagy jelentsd be a végét a sorozatnak az abszolút, igazi, tényleges való világban, mert ezt már nagyon unjuk!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése