Vannak olyan emberek, akik nem értik, hogy mi a kényszeresség/kényszerbetegség.
Értetlenül néznek, amikor közlöm, hogy ezt vagy azt muszáj megtennem, mert az idegeim ezt várják el tőlem.
Ha pl. el kell menni valahová, az nálam nem olyan egyszerű, hogy csak fogom magam és már megyek is, főleg hosszabb időre és nagyobb távolságra a biztonságot nyújtó otthonomtól.
Amikor valahová (rövidebb távra, pl. orvoshoz) elmegyek, akkor a hazajövetel után sem egyszerűen csak átöltözök és kész, hanem végig kell csinálnom egy procedúrát.
Nekem van egy forgatókönyvem, amely szerint élek, ami kiterjed az időbeosztásomra (melyik órában mit csinálok) és kiterjed a tevékenységeim sorrendjére is.
Ezt felborítani egy váratlan=a forgatókönyvben nem szereplő dolog miatt nem lehet, mert akkor nagyon frusztrált leszek.
A kényszeres tevékenységet nem lehet csak úgy ki-bekapcsolgatni, sajnos nincs rajta kapcsoló. De valamennyi időre félretenni sem lehet.
A kényszeresség csökkentésében csak akkor tudok előrelépni, ha otthon biztonságban, saját tempómban dolgozok rajta. Mert igenis dolgozok azon, hogy minél kevesebb legyen a kényszerem (már nagyon-nagyon sokat sikerült is elhagynom). Persze ezt mások ugye nem látják, hiszen nincsenek itt velünk. Itt csak mi vagyunk ketten anyával, mi küzdünk ezzel, rajtunk kívül ezt senki sem tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése