Mostanában azt tapasztalom, hogy megrekedt az életem. Hiába kezdeményezünk (én és édesanyám), hiába vagyunk nyitottak mindenféle lehetőségre, csak annyi történik, hogy hirtelen fellángolás, aztán a nagy semmi. Mi meg várjuk, hogy a megkezdett folyamat folytatódjon. Valami mindig közbejön azoknak, akik reményt keltenek bennünk az együttműködésre. Vagy más programjuk akad, vagy megbetegszenek. Nem gondolom, hogy ez direkt lenne, de mégis furcsa ez így, mert nem tudunk haladni. Mi ketten egyedül nem tudunk mindent megoldani, kellene az összefogás, a támogatás, az ötletek megbeszélése, majd megvalósítása. Ezekhez mi ketten kevesek vagyunk. Szóval, én nem értem ezt az egészet, nem értem, hogy miért van ez így. Velünk van a baj? Még akkor is, ha mi adjuk magunkat minden kezdeményezéshez? Olyan ez, mintha egy lakatlan szigeten élnénk mi ketten.
Sok ötletem van sok terülten, de ezeket sem tudom senkivel sem megbeszélni, csak az édesanyámmal, de így megint csak ugyanoda jutunk, mint az előzőekben leírtaknál. Mit és hogyan kellene még jobban csinálnunk, hogy ne legyünk ennyire magunkra hagyva? De jó lenne tudni a választ.
Jó lenne, ha új és jobb időszámításba csöppennénk bele, talán ez lesz majd a megoldás a helyzetünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése