Lócitrom egy életre

A karácsonyi vásárlási lázban összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki egyszer csak egy nagyon régi történetet kezdett mesélni nekem.

Ez a történet Flóriánról szólt, akinek az életét három éven keresztül követte és próbálta megfejteni furcsaságait.

Annak ellenére, hogy Flórián egy nyitott, érdeklődő ember volt, aki a megszerzett tudást saját élete jobbítására próbálta fordítani, valahogy mégsem az lett a végeredmény, amit elképzelt, amit szeretett volna. De vajon miért? Számtalanszor feltette magának ezt a kérdést.

Alapjában vidámnak tűnt, bár gyakran voltak hangulatingadozásai, de próbált megfelelni a saját maga és a környezete által elvártaknak is. Mint tudjuk, ez nem megy zökkenőmentesen sokáig, egyszer csak homokszem kerül a gépezetbe és borul minden. Nála is így történt.

A nagy lelkesedést gyakran követte a mindenről lemondás, a jövő sötét színben való lefestése és a reménytelenség érzete, önmaga folytonos degradálása. Ezekben a hullámvölgyekben sokat mesélt a gyermekkoráról, a szüleiről, érezhető volt a fájdalom, a keserűség, bár közben azt bizonygatta, hogy mennyire jó gyermekkora volt, mennyire szerették őt a szülei, ő pedig hatalmas tisztelettel beszélt róluk.

Az ötvenes évek elején falun éltek, szegények voltak. Örültek, ha volt mit enni, nem volt divat a drága ajándék vásárlása. Két nővére után ő volt a fiú, a legkisebb a családban. Négy éves volt, amikor az apja újságpapírba csomagolt csomagocskát adott át neki, karácsonyi meglepetésként. Mint minden gyermek, ő is nagy várakozással, örömtől csillogó szemekkel bontogatta édesapjától kapott ajándékát: „vajon mi lehet benne”? Mielőtt az újságpapír titkát kifürkészhette volna, atyai intelmeket is hallott: „Légy büszke rá, amit kapsz, megérdemled!” Az apai szavaknak súlya van, emelkedett pillanatokban különösen. Egy életre bevésődnek.

A kicsi ember kibontotta az ajándékát, apja pedig a megfelelő pillanatban hahotázva csapkodta térdeit, hiszen egy zseniális viccet sütött el, szerinte.

Az „ajándék” letaglózta ezt a kicsi gyermeket, mert nem volt az más, mint egy jó nagy adag lócitrom.

A gyermekkort tulajdonképpen kétféle módon lehet emlékezetessé tenni: a szeretettel és annak hiányával. El lehet képzelni, hogy mekkora megalázás érte ezt a gyermeket. A lelke akkor, ott darabokra törött. Ez az ember most 60 éves, akinek egész életére rányomta a bélyegét az a karácsony. Mindig próbálkozott jobbat, szebbet, többet létrehozni, de a megvalósulás előtt mindig visszafordult „nem érdemlek én ennyi jót”, „úgysem fog ez nekem sikerülni” és lerombolta, amit addig megteremtett, a lelkében is és sokszor tevőlegesen is: tört-zúzott. Alkoholba menekült ilyenkor és pikírt megjegyzéseivel alázta meg környezetét. Azt is, akit szeretett, vagy úgy gondolta, hogy szeret. Akárhányszor szóba kerültek a szülei, túlzott tisztelettel beszélt róluk, ami már-már inkább sértő volt.

Valójában senkivel nem tudott bensőséges kapcsolatot kialakítani: aki őt önzetlenül szerette, azt is csak megmarni tudta, viselkedésével elüldözte maga mellől.

Hatvan éves korára egyedül él, mint egy remete, most sem érti, miért alakult így az élete. Segítséget nem fogad el semmilyen módon, és szóba sem áll senkivel. Egyedül az alkohol a barátja, a segítője, attól várja a segítséget és a válaszokat az élete nagy kérdéseire.

Mindannyiunknak vannak ehhez hasonló emlékeink, amelyekre nem is akarunk emlékezni, jó mélyre eltemetjük. Aztán értetlenül állunk, amikor a pozitív gondolkodásunk útjába áll lépten-nyomon a negatív énképünk, amiről nem is tudunk.