Ő

Ő

Sorsán keresztül látom a sorsomat, Róla szól, de lehetne bárki közülünk.

Amióta tudom, hogy mi történt vele, nem tudok magamhoz térni. De amióta telefonon tudtam vele beszélni, teljesen kiürültem, nem találom a helyemet és csak egyetlen gondolat gyötör: Mit kellene tenni? Mit lehetne tenni? És sajnos nem jutok semmire.

Legnehezebb ebben az, hogy még elmondani sem tudom senkinek, mert nincs kinek. A legnagyobb fájdalom a történteken túl az, hogy még megosztani sincs kivel. Ekkora magányt hogyan lehet túlélni? Ezért írom most le ide, mert ha senki nincs, akinek elmondhatnám, elmondom így mindenkinek.

Hogy ez Vele megtörténhetett egyetlen oka van, mégpedig az autizmus. Vagyis nem is az autizmus tehet erről, hanem az az elvárás, amely nem veszi figyelembe az autizmust. Mert attól az anyától is, aki évtizedeken keresztül az autista gyerekéért tesz meg mindent, ugyanazt várják el, ugyanannak kell megfelelnie, mint annak az anyának, aki átlagos fejlődésű gyermeket nevelt.

Az autizmus jelenlétét nem veszik figyelembe. Ezért aztán az ilyen anyák az autizmus mellett természetesen egyedül vannak, hiszen nagyon gyorsan magukra maradnak, belerokkannak a teljesítésbe. Dolgozni, ellátni az autistát, biztosítani mindent, ami kell neki, aztán még dolgozni egy kicsit másutt is, mert rengeteg pénz kell és ezt egyedül kell megteremteni. És csak dolgozni, dolgozni, hogy pénz legyen, dolgozni még akárhány évesen is, a végtelenségig, fizikai munkát. És közben segítséget sehonnan nem kapva élni a mindennapokat, amelyek mázsás súllyal nehezednek rá.

És ebben a fáradt, elgyötört életformában nem csoda, ha megtörténik egy olyan baleset, amely a továbbiakat teljesen keresztülhúzza. Most mi lesz a szép, frissen épült, lakással, a szép új berendezéssel, ki fogja élvezni? Olyan szépen eltervezte, pontról pontra kidolgozta mit hogyan csináljon, hogy jó legyen. Most ott áll üresen a lakás, ami a kényelmet, nyugalmat biztosította volna. Aki megálmodta, hogy hogyan lesz a jövőben, hogyan élik majd ott az életüket, már nem tudja élvezni, mert soha nem fog visszamenni abba a lakásba. Mert nem tud. Önmagát ellátni nem tudja, tehát nem élhet majd ott.

Nem csoda, hogy naphosszat csak sír, éjszakákon át nem alszik, akkor is csak sír, mert tehetetlenségében mit is tudna mást csinálni. Hiszen még most is félti a gyermekét. Mi lesz vele ezután? Mert az anya, aki a gyerekéért él, mindent, de mindent megtesz, nem baj, ha ő már nem bírja, nem baj, ha ővele bármi történik, csak a gyereke legyen jó helyen, a gyerekének legyen meg minden, hiszen az autista nem tud önmagáról gondoskodni.

Az álmok, a tervek hogyan tudnak egy pillanat alatt megsemmisülni? Vége, nincs tovább. Azt az álmot már nem lehet megélni, azt a tervet nem lehet megvalósítani. Más irányt vett az élet. Egyetlen pillanat, egyetlen rossz mozdulat miatt.

A lakás ott áll üresen, várja, hogy befejezzék a pakolást, a helyére kerüljenek a dobozokból a tárgyak, de ő már ezt nem fogja befejezni, mert nem tudja. És most is egyedül van a kórházban.

Csak küzdünk, mindent megteszünk, meg még annál is többet, annyit teszünk meg, hogy belerokkanunk, lelkünk már rég belehalt ebbe az egészbe. Szinte élő halottként vonszoljuk magunkat tovább és tovább. Aztán egy pillanat alatt vége még ennek a félhalott állapotnak is. Mert egyszer csak ennyit sem tudunk már tenni. Nem tudunk tenni semmit, csak sírhatunk. De azt meg minek? Azzal nem segítünk, de a tehetetlenség ereje így tör utat magának.

Ez Vele történt, az Ő élete siklott ki, de bármelyikünkkel megtörténhet ugyanez.

Szomorú vagyok és tehetetlen, segíteni nem tudok a távolság miatt sem. Csak a fájdalmam óriási emiatt a tehetetlenség miatt.