Az elszúrt életem, amiben túl sok ember nem volt megértő velem!!

Túl sok ember volt szigorú velem életemben.

Az óvodában kezdődött, pedig olyan óvodába jártam, amely az egyetlen autizmus specifikus volt és mégis megvolt ott is az a szigor, ami minden más oviban.

Aztán jött az általános iskola. Sajnos nem vették tudomásul azt, hogy autistaként jártam a normál általános iskolába, mert a szakértői bizottság odairányított. Az autizmusomat elkényeztetésnek gondolták, azt mondták, hogy anya elkényeztet. Ha magamra hagyna és elmenne dolgozni, akkor majd én megoldanám a dolgokat egyedül is. De most azért nem tudom megcsinálni, mert anya otthon van és megcsinál mindent helyettem. Sajnos anyát is arra akarta kényszeríteni, hogy legyen velem szigorú, hogy teljesüljenek a viselkedési és tanulási elvárások. Még szerencse, hogy ahogy még lehetett, anya megértett és nem teljesítette a "szükségesnél" jobban azt, hogy legyen velem szigorú, mert akkor én mindent meg fogok tanulni.

Az iskolában sajnos sokszor nem tudtam rendesen teljesíteni, mert egy csomó dolgot nem értettem a tananyagból. Autizmusom miatt mást válaszoltam egy-egy kérdésre, mint amit elvártak. Pl. környezetismeretből arra a kérdésre, hogy „mit csinál a madár a tojásával?” azt válaszoltam, hogy „vigyáz rá”, a helyes válasz ez lett volna: „kikölti”. Persze, hogy egyest kaptam a "kreatív" válaszomra. Az iskolai meg nem értések miatt először harmadikos koromban meg akartam halni. És ez nagyon sokáig így volt. Anya szinte mostanáig nem értette, hogy miért akarnám eldobni az életemet. A sok meg nem értés miatt csábított engem a számítógép, majdnem számítógép FÜGGŐ lettem.

Két évig magántanuló voltam, mert autistaként sehová sem tudtam járni iskolába. Ez sem ment zökkenőmentesen, mert annyira megutáltam addigra a tanulást, az olvasást és mindent, ami az iskolához kapcsolódott, hogy csak nagy nehézségek árán csináltam meg a feladatokat minden nap.

Majd ezután az ország másik végébe költöztünk, ahol egy alapítványnál fejlesztettek. Egy-két gyógypedagógus a legjobban tudott velem foglalkozni, de sajnos itt is voltak olyanok, akik nem vették figyelembe az autizmusomat, szigorúan bántak velem.

Volt ott egy lány, akit nagyon utáltam, ő nem volt autista, gyakran szóban bántalmaztam, és az alapítvány vezetői azzal fenyegettek meg, ha esetleg tetleg bántom ezt a lányt, vagy bárki mást, akkor eltörik a kezemet. Az alapítvány két lakóotthont is akart építeni, de ebből nem lett semmi, mert olyan mocskos titkok derültek ki egyszer csak a vezetőségről, hogy minden pénzt, amit a szülőktől beszedtek, valahogy eltüntették és nem az alapítvány céljaira fordították. Így az alapítvány vezetőit menesztették, még szerencse, mert ha továbbra is ők lettek volna, akkor biztos kidobtak volna engem összeférhetetlenség miatt, mert ezt a bizonyos lányt nem bírtam elviselni. Ebben az időben jó is történt, mert iskolába is jártam itt, ahol két nagyon jó tanárom volt. Bárcsak ilyen lett volna az alsó tagozatos tanárom is.

Mikor anya látta, hogy itt már semmi nem lesz nekem való, akkor visszaköltöztünk eredeti lakóhelyünkre. Két és fél évig punnyadtunk otthon a semmiben, amikor is lett egy jó lehetőség, egy lakóotthon, ahol 7 és fél évet töltöttem, de sajnos anyagi okok miatt ki kellett költöznöm.

Nem sokkal a kiköltözésem után szerencsét próbáltam egy közeli város munkahelyén, ahol megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattak, autista viszont csak én voltam és egy másik fiatalember. Sajnos irodai munka, amit szerettem volna, nem volt, így konyhai kisegítő munkát kellett végeznem. Ezt a munkát nem szerettem, többször elmondtam a véleményemet, voltak dühkitöréseim is és ezt nem mindenki értette meg. Szerencsére volt olyan munkavezető, aki megértett. De összességében nem volt nekem való , nem is bírtam már (8 hónapig voltam ott) és így nem maradtam ott tovább.

Most itt vagyunk, bizonytalanul, hogy meddig kell elviselnünk ezt a világot, amiben most vagyunk. Egy csomó ígérgetések vannak, hogy lesz autizmus specifikus lehetőség autista fiatal FELNŐTTEKNEK, de mindig közbejön valami. A felnőtt autistákkal valahogy senki sem akar foglalkozni, pedig egyre több a felnőtt autista, mi lesz velük? Senkit sem érdekel? Ők egyedül hogyan oldják meg a sorsukat? Nem tudják maguk megoldani, segítség kell nekik. Anya ma már érti, hogy miért nem szerettem volna élni. Közben leromlott az egészségem is annyira, hogy először csak glutén- és laktózmentesen kellett étkeznem, majd teljesen hús-, és tojásmentesen, valamint hevített zsír nélkül is amiatt, hogy az élelmiszereket is gén-módosítják, rossz módszerekkel dolgozzák fel, de közrejátszhatott az is, hogy milyen tönkrement múlttal rendelkezem, amiben csak kritizálást, meg nem értést, szigort kaptam szinte. Mindig, mindenhol csak a szigor és olyan elvárások, amelyeknek nem tudtam megfelelni. Amennyire mindig is megértő volt anya velem, az mind kevés volt a sok stresszes korszak mellett.

Hiszem, hogy van egy párhuzamos világ, olyan, mint a miénk, DE jobb felé fajult, mint ez. Abban a világban sokkal kiegyensúlyozottabb, sikeresebb, jobban boldoguló ember vagyok. És az is lehet, hogy egy regénysorozat főszereplője (talán címszereplője is) vagyok, és ezt az egész világot és történéseket az író írja a születésem óta. És ezekből filmek, videójátékok, egyebek jelennek meg még ma is. Továbbá engem is ő talált ki.